2010. május 15., szombat

Like A Shooting Star - 22. fejezet

Sziasztok, na, újra itt! Sokat kellett várni, de megérkezett a 22. fejezet. Mostantól újra megpróbálom tartani a max. kéthetente frissítést. A mostani fejezetett kivételesen Leia bétázta - köszönjük neki -, de attól még Niát nem távolítottuk el a posztjáról:P
Na és akkor a lényeg...
Ajándék


Magamba zárkózva néztem ki az ablakon. A hatalmas cseresznyefa asztalnál ültem és meredten bámultam a zuhogó esőt és a villámok cikkázását. Kezemben egy bögre forró teát tartottam, de inkább csak a kezemet melengettem vele, semmint a bensőmet. Még egy kortyot sem ittam belőle.
Még mindig éreztem, ahogy az esőcseppek a vállamat verdesik, ahogy a könnyeim zápora végig gördül az arcomon. Folyékony arany szemek tartották fogságban az enyémeket. Kérő kezek nyúltak felém. Azt akarták, hogy döntsek. Azt akarták, hogy az ujjaim körbe fonódjanak rajtuk. Hezitáltam. Majd újra rabul ejtettek azok az aranyló szemek. Lekaptam róla a pillantásomat, és csak a szívem dobbanásait hallgattam. Tam-tam-tam. Egy utolsó másodpercet hagytam magamnak a bizonytalanságra, majd lassan bal kezemet beleillesztettem Edward jobb kezébe. Ujjaink összefonódtak, ahogy a sorsunk is.
- Mire gondolsz? – kérdezte összevont szemöldökkel Edward.
Hangjára összerezzentem és visszatértem a jelenbe. A Cullen család konyhájába.
- Hm... hát, ő - dadogtam – semmire – válaszoltam végül.
- Semmire? Ilyen réveteg tekintettel?
Kihallottam hangjából a kérdést és a hitetlenkedést.
Rosszallóan néztem rá, de válaszolni nem válaszoltam, inkább belekortyoltam a teámba.
- És most? – néztem kérdőn Edwardra. – Hogyan tovább?
A partról egyenesen ide jöttünk Edwardékhoz. Csak Esme volt itthon, Carlise a kórházban volt, a többiek pedig a suliban. Amikor Edward haza hozott, ázottan és feldagadt szemekkel, Esme nem igazán tudta mit kérdezzen. Én sem tudtam mit mondjak neki, ezért csak kapaszkodtam tovább Edward kezébe. Végül Edward csak annyit szólt, hogy; - Mindent tud.
Esme hamar rájött mi az, amit tudok, talán arra nem, hogy ez a „mindent tud” mennyire kiterjedt. De miután mindketten megszárítkoztunk - és kaptam pár száraz ruhát Esmétől -, elmeséltük neki az egész történetet. A megtalált fotót és hogy hamar rájöttem arra, kik ők. Persze a szerelmi civódásunkat kihagytuk a beszámolóból, már persze ha nevezhetjük egyáltalán annak. A rövidített változatban én számon kértem Edwardot, ő elmondta, majd együtt indultunk el ide. Eközben Esme teát főzött nekem, gondolom így akarta lefoglalni magát, majd miköben kész lett és mi is a mese végére értünk, Esme a kezembe nyomta a bögrét, bólintott, majd mosolyogva így szólt; - Üdvözöllek a családban.
Majd elment, hogy felhívja Carlise-t és beszámoljon neki rólunk.
- Megvárjuk, míg haza jönnek a többiek és elmondjuk nekik is, bár valószínűleg már tudják. De remélem Alice nem mondta még el Rosalie-nak, így is elég dühös lesz.
- Miattam?
- Nem, inkább amiatt, hogy tudod, mik vagyunk.
- Nem mondom el senkinek – néztem fel kétségbeesetten Edwardra.
- Tudom. Mindannyian tudjuk. – miközben Edward ezeket a szavakat mondta nekem, elém guggolt és megfogta a kezemet.
Edward szavai megnyugtattak, de ekkor eszembe jutott valami…
- Várj, Alice mit nem mondott el? Ő már tudja? De mikor…? – értetlenkedtem.
- Carlise hamarabb haza jön, csak hogy ő is itt legyen mikor a többiek haza érnek – lépett be hangtalanul a konyhába Esme, elterelve ezzel a kérdésemet.
Edward elmosolyodott, bár egyáltalán nem örömében.
- Aggódik Rosalie miatt igaz? – kérdezte, bár választ nem várt. – Felmegyünk az emeletre addig, még úgyis jó három óra hátra van a tanításból.
Esme csak bólintott, Edward pedig felállt és maga után húzott.

Egy teljesen fehér szobába irányított Edward. A falak legnagyobb részét ablakok helyettesítették. A szobában főleg könyvek és cd-ék hevertek, a szoba közepét egy kanapé foglalta el.
- Ez a te szobád?
- Igen.
- Nincs ágy – bukott ki belőlem, olyan meglepett hanggal, hogy magamra sem ismertem.
Edward elnevette magát; - A jó megfigyelő képesség örökletes nálatok.
Mikor felfogtam mit mond, önkéntelenül is elkomorodtam.
Edward észrevette a hibát, így hozzá tette; - Tudod, én nem alszom.
Kérdőn néztem rá.
- Soha – tette még hozzá.
- Soha? – kérdeztem vissza a biztonság kedvéért.
Edward nemet intett a fejével.
- Na de másra is lehet használni az ágyat! – néztem Edwardra. Mikor leesett mit mondtam már késő volt, kicsúszott a számon. Most rajtam volt a sor a szégyenkezésen.
Gyorsan végig pergettem az agyam mivel vághatnám ki magam a csávából, de sajnos nem jutott eszembe semmi frappáns és már annyira paprikavörös voltam, hogy végül csak legyintettem egyet és levágtam magam a kanapéra. Ennél jobban már nem jöhettem ki ebből a helyzetből.
Edward mellém telepedet és az arcomat figyelte. Jó néhány perc telt el, míg némán figyelt, majd arra lettem figyelmes, hogy a keze megremeg. Azt hiszem meg akart érinteni, de nem mert. Nem mozdultam, nem akartam még jobban elbátortalanítani. Végül az arcomhoz emelte a kezét, és végig simított a szemem körül. El tudtam képzelni, hogy nézhetek ki majd 24 órás sírás után. Ma nem én voltam a legszebb csaj a városban, de még csak a házban sem. Pláne ebben a házban.
- Mire gondolsz? – kérdezte lágyan Edward.
Úgy látszik, Edwardot többnyire csak az érdekli, mire gondolok, nem az, hogy mit érzek. Hmm.
- A lüktetésre a fejemben.
Felvonta szemöldökét. Nyilván nem erre a válaszra várt.
- Fáj a fejem – vallottam be -, tudod a sok sírás, nem tesz jót az agyműködésnek.
- Óh – mondta szinte csalódottan.
Jól gondoltam, nem ezt a választ várta.
- Hozok neked fájdalomcsillapítót, Carlise szobája egy gyógyszertárral is felér.
- Rendben - bólintottam.
Edward hamar visszatért a gyógyszerrel, és egy pohár vízzel. Egyből elfogadtam és le is nyeltem nem teketóriáztam. A fejem majd széthasadt. A hosszan tartó sírás a legjobb fegyver, ha fejfájást szeretnétek előidézni.
A csend egyre jobban beterítette a szobát. Már kezdet kínossá válni, így felugrottam és az egyik hatalmas ablak elé léptem. A vihar még mindig tombolt, úgy látszik az ég velem együtt sírta át ezt a napot. A villámok is tovább cikáztak az égen, meg-meg világítva sziluettünket, majd néhány percenként a némaságot egy hatalmas mennydörgés szakította félbe, majd a csönd ismét leszállt, és a fura tánc kezdődött elölről.
Edward ugyanolyan némán settenkedet a hátam mögé, mint ahogy elejtené prédáját –gondolom én -, hirtelen csak a hideg ujjait éreztem meg a könyökömnél, majd lecsúsztatta a kezemig és belesimította saját tenyerét. Másik oldalról a derekamat fonta körbe és magához húzott. A szívem azonnal hangos kalapálásba kezdett, Edward pedig rögtön elmosolyodott. Ekkor kaptam észbe, hogy kifinomult vámpír hallásával jól hallja az én buta, begyorsult szívverésemet. Erre a gondolatra már én is elmosolyodtam.
- Ez így csalás!
- Nem, ez az én ajándékom – jelentette ki, majd megcsókolta a nyakamat és maga felé fordított.
- Velem jöttél – ezt inkább kérdezte, sem mint mondta.
- Igen – néztem fel rá.
- Miért? – kérdezte teljes kíváncsisággal.
- Hiszen most is hallod a válaszom.
Megfogtam a balkezét és a szívemhez húztam.
- És most már érzed is.
Nem mertem a szemébe nézni, hisz ez felért egy szerelmi vallomással.
Balkezét az állam alá dugta és gyengéden felemelte a fejemet. Nagyon lassan felém hajolt.
Túl lassan.
Ajkai végre rátaláltak az enyéimre. A csókunk lassú volt és gyengéd. Minden bizonytalanságunk és kimondatlan kérdésünk forrt össze ebben a csókban. Hosszú percekig álltunk egymás ölelésében, de csókunk semmit sem változott. Ajkaink csak akkor szakadtak el egymásétól, mikor már nem maradt több levegőnk.

*

Halk neszezésre ébredtem fel. Hangfoszlányok szálltak felém. Kinyitottam a szemem és a sötét szobába enyhe fény szűrődött be. Ekkor éreztem meg a fájdalmas nyilallást a karomban. Kihúztam a fejem alól és kinyújtottam. Úgy látszik elaludtam és közben a fejem alá szoríthattam a karom, ugyanis most szúrós fájdalommal adta a tudtomra, hogy elzsibbadt. Felültem a keskeny fekete bőrkanapén. Edward szobájában voltam, Edward nélkül.
A hangok elnémultak.
- Felébredt – hallottam távolról Alice hangját.
Lassú léptekkel kisétáltam a lépcsőhöz, de mielőtt akár az első lépcsőfokra léphettem volna Alice és Edward megjelentek előttem.
- Nincs semmi baj, Bella. Gyere, lent várnak a többiek – mosolygott rám Alice.
Edward felém nyúlt és magához szorított, így mentünk le hárman a nappaliban várakozókhoz. Kicsit úgy éreztem magam, mint akit a bíróság elé állítanak, és most döntik el további életem kimenetelét.
Carlise és Esme összeölelkezve álltak a lépcsőfordulóhoz közelebb, Emmet hátrébb állt átkarolva a dölyfős Rosaliet. Úgy látom okkal tartottak Rosalie-tól. Csúnyán nézett rám. Nagyon csúnyán. Jasper szokásához híven a szoba sarkában állt visszahúzódva. Lemertem volna fogadni mégis ő lesz az első, aki a torkomnak esik, ha úgy gondolja, veszélyeztetem Alice és a családja életét.
Ellenben Rosalie a hangosabb.
- Szervusz Isabella – köszöntött Carlise.
Félszegen odamosolyogtam és intettem viszonzásképp.
- Szóval megint lebuktunk – intézte hozzám szavait Emmett. – Úgy látszik, mindig porul járunk a Bella nevű csajokkal. Túl leleményesek, és mindig elcsavarják Edward fejét.
Emmett töprengős fejet vágott majd folytatta; - Mond Bella, ha neked is lesz egy Bella nevű lányod vagy unokád gond lenne, ha elvinném egy randira? – kacsintott rám Emmett.
Válaszul Rosalie gyomorszájon vágta, Edward pedig morgott egyet. A többiek pedig engem lestek mit szólok az elhangzottakhoz. Annyira röhejes volt a helyzet és bugyuta Emmett beszólása, hogy reflexből kitört belőlem a röhögés. Alice velem nevetett, de a többiek megrökönyödött arckifejezéssel néztek rám.
- Ugyan már, ez annyira rossz poén volt, hogy már nevetni kell rajta – mondtam a család vasálarcos tagjainak.
Szépen lassan felolvadtak és az ő szájuk szegletében is megjelent egy kis mosoly.
Emmett rám vigyorgott; - Lehet, hogy inkább veled kéne randiznom.
Rosalie-tól újabb ütést szedett be, Edwardtól pedig egy még hangosabb morgást, miközben engem meg megpróbált a háta mögé tuszkolni.
Bár a nevetéstől kicsit feloldódott a hangulat, korántsem volt feszélyezetlen.
- Szóval – kezdtem bele kicsit remegő hangon – akkor már csak Rosalie ítéletére várunk?
- Rose? – fordult felé Edward.
- Jaj, de jó Rose – kezdett el hirtelen tapsikolni és ugrándozni mellettem Alice.
A többiek reakciója erre egy határozottan megnyugvó kilélegzés volt.
- Rendben van, hát legyen – forgatta szemeit Rosalie. - De nem lesz itt semmilyen születésnapi buli, se családi baseball-ozás, se semmi más veszélyforrás. Nyugodt életünk van, amennyire csak lehet, ne tegyétek kockára.
Mielőtt végleg kivonult volna Rosalie az előszobából, még odaröffentette nekem – Szerencséd, hogy kedvellek.
- Ilyen, amikor kedvel valakit? – kérdeztem Alice-től.
Természetesen Alice és Edward csak nevetett.
- Bella, Rosalie most parancsolt ránk, hogy védjük az életed, különben nekünk végünk. Szerintem nem csak kedvel téged.
- Miért a születésnapi buli milyen módon sodorja veszélybe az életemet? A baseball-t még értem… - néztem Edwardra.
- Az olyan születésnapi buli, mint amilyet Alice szervez – nyögte ki nagy nehezen.
- Hát, legalább a következő szülinapomra egy évet kell várni, szóval ezt a veszélyforrást kihúzhatjuk – vigyorogtam rájuk.
- Jah, szerencse – gúnyolódott Alice.
A bírósági tárgyalás lezajlása után szétoszlottunk. Alice - Jasper párossal elfoglaltuk a nappalit és a tévé távirányítót, Emmett, Rosalie után ment, Carlise-ék pedig szokásukhoz híven felszívódtak.
Jasper és Edward elmélyült sustorgásba kezdtek, így Alice-szel leültünk a tévé elé és találomra megnyomtunk egy csatorna gombot. Épp hírek mentek, így nem nagyon figyeltünk oda.
- Még nem is volt alkalmunk megbeszélni, hogy tetszett a születésnapi ajándékom – fordult felém Alice.
- Ohh, hát nagyon szexi – pirultam el.
- Talán majd nemsokára jó hasznát veszed – vigyorgott rám.
- Öhmm – vettem fel egy égővörös, színt… legalábbis az arcomon.
Alice ajándéka ugyanis nem más volt, mint egy eper piros fehérnemű szett. Ami inkább fura volt az ajándékában az az, hogy pont az én méretem volt.
- Hát az biztos, hogy a méretet eltalál… - akartam célozni arra, hogy milyen jól sikerült a méretbeli választása, amikor elvonta a tévé a figyelmemet, így elhalt a mondatom vége -…tad…
Kikaptam Alice kezéből a távirányítót és felhangosítottam a tévét.
„…Seattle. Úgy tűnik, a rendőrség sejtése beigazolódott a tetessek észak felé haladnak. Nem tudhatjuk mikor érkezhettek meg Seattle-be a gyilkosok, az viszont már biztos, hogy az itt tartózkodásuk alatt már kétszer is támadtak.”
A tévé képernyőjén egy egykoron gyárépület falai jelentek meg. Ma már modern lakások helyezkednek el benne. Az egyik ilyen lakásban folytatódott a riport. Rendőrségi felvételt mutattak be. Rögtön a bejárati ajtóval szemben egy holtest feküdt, amit éppen, hogy csak kitakartak.
- Bella – hallottam egy távoli hangot. – Bella…
Talán Edwardét.
Ahogy a kamera egyre beljebb hatolt a lakásban, egyre nagyobb lett a felfordulás és a vértócsák. Végül egy kisebb szoba falán állapodott meg a kamera. A fehér falon – már amennyire fehér maradt – egy véres kéz lenyomat volt látható. Tisztán kivehető, véres kézlenyomat.
Azt hiszem, valamikor ekkor vesztettem el az öntudatomat.

2010. április 3., szombat

Röpke bejelentkezés

Sziasztok!
Tudom rég jelentkeztem, kicsit eltűntem az éterben. Ne haragudjatok!
Először is szeretném mindenkinek megköszönni, aki kitöltötte a kérdőívet, nagyon hálás vagyok és sokat segítettek!
Gondolom kitaláltátok, hogy a suli miatt vagyok távol - szakdoga, stb - és csak szeretném jelezni, hogy ápr. 15-ig biztos, hogy nem lesz friss. Ez a szakdogám leadásának határideje, és úgyan ezután kezdhetek tanulni az államvizsgámra és dolgoznom járni továbbra is kell majd, de ezután lesz annyi szabadidőm ,hogy tudjak új fejezetet írni! Tehát április 15.-e után várható az új fejezet!
Ígérem kárpótolni foglak titeket (és remélem lesz még kit XD)!
Pusz:Ria
ui: addig jó Rob kukkolgatást :P

2010. március 5., péntek

Szívesség

Sziasztok!

Most egy kéréssel fordulok felétek. Mint sokan tudjátok végzős hallgató vagyok a főiskolán, és nagyban írom a szakdolgozatomat. A szakdolgozatomat fel szeretném dobni egy saját „kutatással”, és ehhez kellenétek ti!

Készítettem egy kérdőívet, melyben az e-bookos olvasási szokásotokról kérdezek.
Csak pár-percről lenne szó, mindössze 11 kérdésből áll.
Itt a kérdőív linkje:
http://spreadsheets.google.com/viewform?formkey=dEhfdU15aUR0cjBnX0hJaUlmQ2J6d1E6MA

Nagyon sokat segítenétek, ha kitöltenétek, nagyon-nagyon hálás lennék érte!

Köszönöm nektek! Pusz: Ria

2010. február 23., kedd

Like A Shooting Star - 21. fejezet

Kísértő múlt

Hétfő
Könnyeim összemosódtak az esőcseppekkel. Már nem tudtam megkülönböztetni, hogy ilyen nagyon zokogok, vagy csak az elázottságomból fakad az a rengeteg legördülő vízcsepp az arcom két oldalán. Fájt, rettentően. Azt hittem nem fogom többé ezt érezni. De a fájdalom újra és újra a gyomromba mart. Miközben egy újabb feltörő könnyzuhatagot próbáltam visszanyelni, ő csak nézett rám. Kérdő tekintete nem engedett szabadon. Jobb kezét bizonytalanul felém nyújtotta. Lepillantottam rá, és én most először nem tudtam, kezemet belesimítsam-e az övébe. Karjaimmal átöleltem magamat, majd felszegett fejjel belenéztem mézarany szemeibe.

Szombat
Jesszel délután egykor ébredtünk fel. Kisebb lökdösődéssel ugyan, de ő lett a zuhany elsődleges használatának birtokosa. Miután én is sorra kerültem és lementem a konyhába, hogy megreggelizzem, vagyis inkább hogy megebédeljek újabb lökdösődő harc alakult ki Jess és én köztem. Azonban már éberebb voltam így én vettem el az utolsó croissant. Jutalmam egy undok grimasz volt. Apám és a családom többi tagja a parton piknikezett La Push kisgyermekes családjaival. Tavasz óta, ha jó idő volt mindig összegyűltek a parton, ott ahol esténként mi, fiatalok szoktunk máglyarakást rakni, és egymás gyermekeit fényezték, hogy milyen szépek és ügyesek, és mennyit fejlődtek az alatt a néhány nap alatt, míg nem találkoztak. Ennek következménye volt az ebédmentes nap és éppen ezért kellett kakasviadalban döntenünk kié legyen a croissant és kinek marad a gabonapehely. A reggeli/ebéd után kipakoltuk a kocsiból az ajándékokat. Az Edwardtól kapott zenélődobozt rögtön az ágyam melletti kis éjjeliszekrényre raktam. A még becsomagolt ajándékok az ágyam közepén kaptak helyet. Mikor az utolsó ajándék is elfoglalta az ágyam közepét, Jess az ágyam végébe én pedig az ágyam elejébe ültem és neki kezdtünk az ajándékok kicsomagolásához. Volt köztük vámpíros könyv (azt hiszem senki előtt nem maradhatott titokban a vámpír és a könyvmániám, így szépen összerakták a kettőt) jegesmedvét ábrázoló bögre, nevemmel ellátott kulcstartó, póló és egyéb személyre szabott meglepetés. Jess is kivette a részét a csomagolópapír-tépésben, de Jensen ajándékát én magam szerettem volna kinyitni. Nagyon kíváncsi voltam vajon tőle mit kaptam. Bár nem dobogott annyira a szívem, mint mikor Edwardtól kapott díszdobozt nyitottam, de azért most sem vesztegettem a másodperceket. A színes selyempapír közül egy gyönyörűen megmunkált kézzel faragott farkast vettem ki. A majdnem tenyérnyi nagyságú farkast a fény felé tartottam és ott forgattam körbe-körbe. Attól függően, hogy hogyan esett rá a fény vörösnek vagy éppen barnának tűnt a figura. Semmi ötletem nem volt, hogy vajon milyen fából faraghatta ki ezt a gyönyörűséget. Felpattantam az ágyról és lerohantam a lépcsőn.
- Hé, Bella! Hova rohansz?
Feltéptem az új autóm ajtaját és beültem a vezetőülésbe. A farkas egy ezüst, apró szemű láncon lógott. A lánc nem volt elég hosszú, hogy a nyakamba tehessem. És nem volt elég kis szemű, hogy karkötőnek használhassam. Így egyből beugrott, hogy Jensen hova is szánta ezt az ajándékot. Kinyitottam a lánc kapcsát és felcsatoltam a visszapillantó tükörhöz. Így bárhová is vezessen az utam, a farkas velem tart és megóv minden bajtól. Tudtam Jensen így akar üzenni, hogy az összetűzésünk ellenére még mindig vigyáz rám.

Miután a farkast elhelyeztem új otthonában visszamasíroztam a házba, hogy megmagyarázzam Jessnek az előbbi jelenetet. De kicsit se volt kíváncsi rám, sőt nagyon jól elvolt. Hangosan kacagott és búgó hangon beszélt valakivel az én telefonomon.
- Hé, az az én mobilom! – szóltam rá kicsit durcásan, mikor rájöttem, hogy valaki olyannal flörtöl, akivel nekem kellene. – Kivel beszélsz? – kérdeztem határozottabban.
- Oh, csak Edwarddal – legyintett félvállról.
- Edwarddal...
Odarohantam Jesshez és kicsavartam a kezéből a telefonomat.
- Edward? – szóltam bele lihegve.
- Igen, én vagyok. Jessica? – kérdezte pajzánul.
- Oh, ő sajna eltűnt az éterben – feleltem pimaszul.
- És nem kellene megkeresni? – ment bele a játékba Edward.
- Talán egy kicsit később – feleltem megfontoltan.
Edward belenevetett a kagylóba és én elolvadva szorítottam a mobilom a fülemhez. Még így telefonon keresztül is végigfutott a libabőr a hátamon.
- Miért hívtál? – tértem rá a lényegre.
- Azért, hogy megkérdezzem holnap átjössz-e hozzám. Alice megint kitalált nekünk egy jó kis programot.
- Igen – vágtam rá azonnal. Sajnos még ki sem élvezhettem az örömmámoromat, annak tudatában, hogy Edward randira hívott, mikor Jess mászott be a látómezőmbe egy papírfecnit lobogtatva az orrom előtt.
- Vagyis, izé – hebegtem bele a telefonba. Jess emlékeztetett, hogy mikor felkeltünk egy üzenet várt az ebédlőasztalon. Apu írta, hogy holnap már aztán tényleg muszáj leszek átválogatni a garázsban lévő holmimat, amit ideköltözésünk óta halogatok.
Edward türelmesen várt a vonal túlsó végén.
- Az jó, ha késő délután megyek át?
- Igen, de ha dolgod van…
- Nem – szakítottam félbe Edwardot –, mármint igen, de délutánra végzek vele. Olyan négy körül?
- Rendben, akkor holnap négykor várlak! Szia!
- Szia! – köszöntem el én is.
Mobilomat fürkészve megbizonyosodtam róla, hogy rendben szétkapcsoltam-e a hívást. Jessicához léptem és mutatóujjammal megböktem;
- Ne flörtölj Edwarddal!
- Miért ne? – kérdezte Jess huncutul.
Ezen eltöprengtem egy darabig, majd így válaszoltam.
- Mert én azt mondtam! – húztam mosolyra a számat.
Jess úgy tett mintha töprengene, kiparodizálva engem.
- Oké - mondta végül, és ő is elmosolyodott.

Vasárnap
Korán keltem, hogy hamar végezhessek a tennivalómmal és minél előbb eljussak Edwardékhoz. A reggeli élénkítő zuhany után, egy zöld színű, lezser nadrágot kaptam magamra, egy elnyúzott félhosszú ujjú pólót, hajamat pedig copfba kötöttem. Gyors reggelizést hiperlassúvá tettem, miközben arra ügyeltem, hogy ne egyem le magam, a hétfőre feladott leckét csináltam. Mit ne mondjak félvállról vettem és igen tágan értelmezhetően csináltam meg tudásom legjobbjához képest. Csak ezen feladatom végezte után, tudtam neki állni a garázstakarításnak. Amint beléptem a sötét, házunk oldalához épített garázsba, minden optimizmusom elszállt. Nem hogy ma négyre nem végzek vele, de abban is kételkedtem, hogy esetleg holnap négyre készen leszek vele. Szokásomhoz híven mély sóhajjal láttam hozzá a feladatomnak, mint mindig, ha valami olyat kellett tennem, amiben nem leltem örömömet és tudtam hosszú órák elé nézek. A garázs jobb oldalával nem volt semmi gond. Az ott lévő dobozok rendezetten el voltak pakolva az ott felállított fém szekrényen. Ezzel ellentétben a baloldalon csak be voltak dobva és egymás hegyén-hátán álltak. A nagy rendetlenség, plusz az a tény miatt, hogy apám marha nagy chevije benn állt a garázsban nem igen fértem hozzá a takarítanivalókhoz. Ezért mielőtt neki állhattam volna, visszasiettem a házba, lenyúltam apám slusszkulcsát és kiálltam vele a garázsból. A ház elé parkoltam le, ahol az én mustangom is pihent. Ezek után visszatértem a helyszínre, hogy végre neki álljak az eredeti dolgomnak. A legtöbb dobozra az én nevem volt írva, de olyan dobozt is találtam, amin anyu neve volt rajta, vagy éppen a nagyapámé és a nagymamámé. Amikor megláttam anyu nevét, rögtön felszökött a vérnyomásom és hangos dobolásba kezdett a szívem. De félretettem, úgy gondoltam majd ezzel a dobozzal fejezem be a munkát. Persze ekkor még nem tudhattam mire bukkanok a poros dobozok között.

A legtöbb dobozban a nyári ruháim voltak. Vagyis azok, amit minden hétköznap hordtam Phoenixben, csak hogy ezek a darabok túl szellősek voltak Forksba. Volt néhány darab, amit a kidobandó kupacba raktam, de a legtöbbet szépen visszahajtogattam. Mikor egy-egy dobozzal elkészültem felraktam a fémpolc tetejére. Fentről kezdtem és három doboz is elfért egymás mellett így csak az első polcot sikerült feltöltenem. Voltak persze ott régi kacatok, emléktárgyak és plüss állatok is. Épp egy gyerekkoromból maradt plüss macit nézegettem, hogy melyik kupacba is rakjam, mikor ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Hát, te meg? A mostohád száműzött a házból?
- Igazából az édesded szülőm tette – nevettem Jensenre. – Amióta Anne belépett a képbe sokkal szigorúbb. Nem tudom azért, mert öntudatára ébredt, vagy csak ellensúlyozni akarja Anne szabályait.
- Talán mindkettő.
- Talán – egyeztem ki. – És te? Mi szél sodort erre? – kérdeztem kicsit gúnyosan, utalva rá, hogy nem csak engem került hetekig, de még ezt az utcasarkot is.
- Gondoltam megnézem túlélted-e a születésnapodat – kacsintott rám.
- Haha, nagyon vicces! Mégis mitől féltél – húztam Jensent – , hogy hazafele ellop egy medve? Mert itt a világvégén, más nem nagyon történhet.
Válaszul Jensen csak csúnyán nézett rám, és ráncolta a homlokát.
- Ne csináld ezt Jensen – mutattam a homlokára –, még hamarabb ráncos leszel, mint kellene.
- Már így is ősöregnek érzem magam – mondta egy sóhaj kíséretében.
- Ugyan miért? Nem csak én táncolok az idegeiden?
- Hát, nem! Pedig az is bőven elég lenne, de még Gábrielt is nekem kell elviselnem.
- Ohh – szaladt fel a szemöldököm –, hát szidd meg! Egyszer olvastam egy könyvben, hogy a rossz kutyákat a grabancuknál kell elkapni – mondtam pajkosul.
Jensenből kitört a nevetés. Már rég láttam ilyen felszabadultnak. Vele nevettem én is. Általában töprengő fejet vág és állandóan aggódik vagy bosszankodik valami miatt. Azt hiszem kéne neki egy wellness hétvége.
- Oké, kösz a tanácsot! Ha legközelebb rossz fát tesz a tűzre, kipróbálom a nevelési tippedet.
- Rám mindig számíthatsz! Sokat tudok erről a témáról, mindig is szerettem volna egy kis kutyát.
- Ha szeretnéd, Gábrielt örökbe adhatom neked – prüszkölt Jensen még mindig a nevetéstől.
- Hmm – húztam el a számat –, én inkább egy Golden retrieverre gondoltam vagy ilyesmi. Nem olyanra, aki a bokámba harap, ha nem adom oda elég gyorsan a kaját.
- Azért ha meggondolnád magad – nézett rám jelentőségteljesen –, tudod hol találsz.
- Már itt is hagysz? – panaszkodtam.
- Persze! Azt hitted segíteni fogok? – kérdezte pimaszul.
Mielőtt kiment a garázsból még visszafordult;
- Jó munkát!
- Szemét! – majd kimenőben hozzá vágtam a kezemben lévő macit.
Egy röpke ebédszünet után folytattam a pakolást. Szerencsére addigra a saját dobozaimmal már végeztem. A többit azért kellett átnéznem, hogy meg akarok-e tartani valamit, ami anyu után maradt. Azt hiszem, nem kell részleteznem, hogy mindent, ami anyu dobozában volt megtartottam. Szépen visszapakoltam mindent és szisztematikusan lezártam, nehogy akár egy egér is eljusson anyukám emlékeihez.
Ezután következett a nagyszüleim pakkja. A legtöbb dolog akkor került ide, amikor apám eladta nagypapa itteni, La Push-i házát, de volt közöttük olyan holmi, amit még akkor „hagytak” ránk, mikor még éltek. Még egy képeslapot is találtam, amit Bella nagyi írt nekem születésnapi köszöntésképp, és megírta, hogy Jacob nagypapa és ő is sajnálja, hogy nem lehetnek ott a 8-dik születésnapomon. Ahogy végigfuttattam ujjaimat gyöngybetűin eszembe jutottak olyan dolgok is, amikre azt hittem már nem is emlékszem, olyan régen gondoltam rájuk. Miután anyu belehalt a szülésbe, a nagyiék hozzánk költöztek Phoenixbe, hogy segítsenek apunak ellátni engem, és persze, hogy segítsék aput, hogy túljusson a gyászon. Pont a nyolcadik születésnapom előtt egy évvel költöztek vissza La Pushba. Hiányzott nekik Forks, és úgy gondolták, hogy apunak most már tényleg magának kell gondoskodnia rólam. Eszembe jutott az a pillanat is, amikor befutott a telefonhívás Jacob nagypapától, hogy a nagyi elment. Elaludt éjjel és másnap reggel már nem ébredt fel. Pár hónapra rá a nagypapa követte nagyit. Mindkettőjüket itt, La Pushban temettettük el. Elöntött a bűntudat, hogy amióta ideköltöztem egyszer sem mentem ki a sírjukhoz.
Emlékeimet félretolva folytattam tovább a rendrakást, mikor egy kicsit megviselt könyvet találtam. A könyv a „hidegekről” szólt. Emlékeztem erre a történetre, hiszen szorosan kapcsolódik ahhoz, amit nemrég elevenítettem fel. A „hidegek” a vérfarkasok ellenségei. Tőlük kell, megvédelmezni La Pusht. „Hidegek” azaz vámpírok. A vámpír történetek is részesei voltak nagyapa kedvenc meséinek. De nem csak neki. Bár a nagyi sokszor megrótta a nagypapát kiskoromban, hogy ne meséljen ilyen esti mesét különben rosszat fogok álmodni, egy vámpíros meséje neki is volt. Nem mesélte el túl sokszor, hiába nyaggattam róla. Az ő vámpírjai teljesen mások voltak, mint Jacob nagyapámé. Ő gonosznak és veszedelmesnek festette le őket, míg a nagyi gyönyörű embereknek, akiknek bőrük jéghideg, hangjuk, mint egy különálló zenedallam. De a legfontosabb különbség az volt, hogy a nagyi vámpírjai jók voltak. Jók és szeretetteljesek. Azt hiszem, ő alapozta meg későbbi vámpíros mániámat. Egyaránt faltam a vámpíros könyveket és filmeket. Ahogy félreraktam a könyvet, fényképek potyogtak ki belőle.
A nagyi volt rajta, félénken mosolygott a kamerába. Kábé annyi idős lehetett, mint én most. Több képen nevető fiatalok néztek vissza rám. Talán a nagyi barátai. Már épp vissza akartam rakni a könyvbe mikor megesett a szemem egy fotón, ami kicsit arrébb a szekrény alá esett. Odanyúltam, és felfordítottam. Először fel sem fogtam, hogy mit látok. Csak jó pár pillanat múlva raktam össze a kirakóst. A nagyi volt a képen átkarolva egy fiút. Egy fiút, kinek haja bronzszínű volt, és bőre még a nagyiénál is fehérebb. Topáz színű szemeivel egyenesen a kamerába nézett. Azokkal a szemekkel, melyeket én magam is jól ismerek. Amelyek minden hétfőn és szerdán, angol óra előtt mosolyogva várnak, mielőtt elfoglalom a mellette lévő széket.

A könnycsatornám valahogy nem akart elzáródni. Csak folyt és folyt. És az igazság az volt, hogy még csak nem is tudtam miért sírok. Csak sírtam. Már későre járt. Nem tudom pontosan hány óra lehetett, a nyolcadik hívás után kikapcsoltam a telefonomat, órám pedig nem volt a hálószobámban. Az ablakpárkányon ültem, nyitott ablaknál és a sziklához csapódó hullámokat néztem, és az óceán megnyugtató moraját hallgattam. Természetesen mikor végre valahára felfogtam, hogy Edward az, akit a nagymamám ölel, felrohantam a szobámba, kezemben a képpel és magamra zártam az ajtót. A négy órai találkozóra nem mentem el. Egy idő után Edward és Alice felváltva hívogatott. Nem tudtam felvenni, nem tudtam mit is mondhatnék nekik. Még számomra is abszurdnak tűnt, hogy holt lazán felvegyem a telefont és így folytassam; - Oh, szia, Edward! El sem tudod képzelni mi történt ma velem. Képzeld találtam egy fotót a nagyimról, amin te is rajta vagy. Hát nem furcsa?
Így történt, hogy a sokadik hívás után végül kikapcsoltam a mobilon, még a csörgést sem akartam hallani. Hol haragudtam Edwardra, hol magamra, hol értetlenkedtem a történteken. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem lehet, hogy Edward van azon a képen. De hát ő van rajta! Akkor ez mit jelent? Mi vagy ki ő? És van e jelentősége annak, hogy a nagymamámmal volt azon a képen? És mit jelent ez én rám nézve?

Hétfő
Amikor kiléptem a házból felhős ég fogadott, de még nem esett az eső. Az éjjel alig aludtam pár órát. Reggel hasogató fejfájásra ébredtem, szemeim bedagadtak és vörösek voltak a sok sírástól. A mustangom felé való 10 lépést, olyan csigalassúsággal tettem meg, mintha hátrafelé haladnék. A táskám a vállamon volt, de eszem ágában sem volt, hogy ma az iskolapadban üljem végig a napot. Kezemben még mindig a fényképet szorongattam.
Az iskolába vezető úton, mindent lelassítva érzékeltem, élésen és letisztulva. A parkolóba behajtva rögtön észrevettem Edwardot. Aggódó arcán csak kétségbeesést és értetlenkedést láttam. Biztos voltam benne, hogy arra gondol valami történt velem és azért nem mentem el hozzájuk. Igen, valami történt velem, csak nem olyasmi, amire számított, nem ütött el egy autó és nem is zuhantam le egy szikláról. Bár nem volt olyan életveszélyes, de sokkal felkavaróbb volt. A hátsó sor egyikében raktam le az autót. Szemem nem fogadott be más látványt csak Edwardot. Odasétáltam hozzá, de egy szót sem szóltam. Ő rögtön aggódó szavait rám zúdította;
- Bella, hát jól vagy!? Nagyon aggódtam. Nem jöttél és nem vetted fel a telef…
Szavai ellenére is a némaságba burkolóztam. Nem hagytam, hogy végigmondja, egyszerűen csak a kezébe nyomtam a fényképet, melyet tizenhárom órája szorongatok.
Edward hamar megértette a történteket. Aggódó pillantása teljesen eltűnt a szemeiből és a jégpáncél álarca mögé rejtette érzéseit, gondolatait.
Továbbra sem szóltam semmit, megfordultam és visszaindultam az autómhoz. Mielőtt kihajtottam volna, a visszapillantó tükörben láttam, hogy Edward követ ezüst Volvójával. Forksból kihajtva egy elhagyatott partszakasz felé vettem az irányt. Ezt a helyet még Alex mutatta meg nekem. Ez a hely legtöbbször elhagyatott, mert csak hatalmas sziklákból áll, ami rögtön benyúlik az óceánba. A bálnák szoktak idejönni, hogy hozzá dörgölőzzenek a sziklákhoz. Minthogy tanítási idő volt, teljesen biztos voltam, itt senki nem fog minket megzavarni és nyugodtan beszélhetünk. Az út szélén leparkoltam, és meg sem várva Edwardot elkezdtem lesétálni a partszakaszra. Mikor már elég messze kisétáltam, és elég biztos voltam benne, hogy Edward a hátam mögött áll, megszólaltam.
- Hallgatlak!
Ekkor kezdett el esni az eső. Rossz ómennek is lehetett volna venni és én annak is vettem. Tudtam hamarosan belőlem is így fognak potyogni a könnyek.
- Hol találtad meg a képet?
- A garázsban. A nagyszüleim holmijai között –fűztem még hozzá.
Ezután még sokáig hallgatott.
- Hol kezdjem? – kérdezte végül.
- Az elején.
- Amikor megismertem, még Bella Swan volt. 17 éves és akkor költözött ide az édesapjához.
És Edward csak mesélt. Hogy hogyan ismerkedtek meg, hogy megmentette az életét, és hogy Bella – a nagymamám – hamar rájött, hogy ő nem ember. Elmesélte, hogy szerelmesek lettek.
Ekkor hagyták el az első könnyek a szememet.
Hogy elhagyta, mert veszélybe sodorta.
Egy idő után arra eszméltem, hogy Edward már nem beszél. Szembe fordultam vele.
Meghökkentett, amit a szemeiben láttam. Szomorúságot és bűntudatot.
Nem tudtam mit mondjak a történtekre így azt kérdeztem, ami legelőször az eszembe jutott.
- Mi vagy te? – suttogtam.
- Szerinted mi vagyok? – kérdezett vissza.
Kimondtam hangosan, ami tegnap óta az agyféltekéimben pingpongozott.
- Vámpír.
Edward válaszul csak bólintott.
- Hány éves vagy?
- 17 – mondta.
Grimaszt vágtam, és vártam, hogy megmagyarázza. 17 a fenét, üvöltöttem magamban.
Edward elmosolyodott. Mintha a képébe üvöltöttem volna, és nem a saját fejemben tettem volna mindezt. De nem mondott többet. Sokáig meredtünk egymásra, mikor újból megszólaltam.
- Ismerted a nagymamám. És szerelmes voltál belé.
Edward bólintott.
Ekkor marta meg a fájdalom a mellkasomat.
- Akinek én a kiköpött mása vagyok…
Edward most nem mondott semmit, meg sem mozdult.
Most már zokogtam. Mert a felismerés belém hasított.
Szerelmes vagyok belé. Szerelmes vagyok Edwardba, aki egy vámpír, és egy emberöltővel ezelőtt a nagyanyámat szerette, ölelte és csókolta.
Ez roppant morbid volt, a maga fájdalmas mivoltában.
- Azt nem kérdezed meg, hogy mivel táplálkozom?
Megráztam a fejem.
- Miért nem? – jött egy kicsit indulatosabban a kérdés Edwardtól.
- Mert tudom. Állatvért iszol.
Edward reggeli találkozásunk óta most először vedlette le bús és komor álarcát, és elcsodálkozott szavaim hallatán.
- Gyerekkoromban a nagypapámtól sok mesét hallottam. Főleg vérfarkasokról és vámpírokról szóltak. De nem csak neki volt ilyen története. A nagymamámnak is volt egy. Vámpírokról, akik nem gonoszak, hanem jók és nem emberekből, hanem állatokból táplálkoznak. Gondolom – mondtam az utolsó mondatomat kicsit gunyorosan – , a mese rólad szólt. Rólad és a családodról.
Újabb hosszabb csend állt be kettőnk között. Egyikünk sem tudta mit is mondhatna ezek után. De a némaságnak jótékony hatása is volt. Szívverésem kezdett megnyugodni, légzésem egyenletesebb lett, könnyeim kezdtek apadni.
- Ezek után gondolom, nem akarsz velem maradni? – mondta, semmint kérdezte volna Edward.
Vele maradni? Nem is mertem erre gondolni. Mindazok után, ami ma kiderült.
Egy vámpírt szeretni? Nem tűnt olyan lehetetlennek, miután tudtam a vérfarkasok létezéséről, és azok után, hogy ismertem Edwardot, hogy szándékosan sosem bántana senkit.
De egy vámpírt szeretni, akinek a szeretője a saját nagyanyám volt?
Hát, erre már igazán nem tudtam a választ. Pláne, hogy nem tudhattam Edward a nagymamámat látja-e bennem vagy magamért szeret. Ha szeret egyáltalán…
A fájdalom újra belém mart és könnyeim összefolytak az esőcseppekkel. Edward még mindig kérdőn nézett rám, mikor jobb kezét felém nyújtotta.
Megismerkedésünk óta most először belém nyilallt a kétségbeesés. Nem tudtam kezemmel felé kapjak, és ujjaink összezáródjanak vagy sem. Lepillantottam kinyújtott kezére, és én most először nem tudtam, kezemet belesimítsam-e az övébe. Karjaimmal átöleltem magamat, majd felszegett fejjel belenéztem mézarany szemeibe.

2010. február 7., vasárnap

Kreativ Blogger



A teendők vele:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

1. Köszönöm kedves olvasómnak Zsaninak, alias Szozsa914, aki már régóta hű olvasom és kommentezőm. Köszönöm, hogy rám gondoltál a díjazásnál. És persze kedvenc twilight mániás barátnőmnek, Leiának is!

3. Zsani blogja: http://writerblogfantasy.blogspot.com/

4. 7 dolog magamról:
- 22 éves, végzős főiskolás lány vagyok (minő meglepő XD)
- a születésnapom december 25-én van, amit a kor előrehaladtával egyre rosszabbul viselek XD
- van egy másfél éves Golden retrieverem, Sammy, akit imádok!
- az írást „újságírással” kezdtem, de a regényekben jobban kiteljesedek. Remélem, elérhetem azt a szintet, mikor majd írónak vallhatom magam, és egyszer a saját kiadott könyvem fog velem szembe nézni egy könyvesbolt kirakatából.
- valószínűleg a magyarországi könyvkiadókat én tartom el, ugyanis az összes pénzemet könyvekre költöm. Minthogy a szobám elég kicsi három nagy dobozom van a szekrényem tetején, amiben csak az elmúlt 8-9 év termései vannak, persze ezen kívül a szobám –sőt a szüleim szobájában is XD- további pontjain is előbukkan egy-egy pár könyvem:)
- 16 évig táncoltam – nem csak hobbi szinten-
- legjellemzőbb tulajdonságom, hogy hajszínemet úgy változtatom, mint a kaméleon


5-6. Akiknek küldöm: Sajnos hetet nem tudok írni, mert nem olvasok túl sok blogot.
- http://lapushvampirja.blogspot.com/
-
http://bd-deletedscences.blogspot.com/
-
http://davidvweb.freeblog.hu/
-
http://twinform.blogspot.com

2010. január 18., hétfő

Like A Shooting Star - 20. fejezet

Hát, ismét itt vagyok. Először is szeretném megköszönni a türelmeteket!-> Ez, Leia, rád nem vonatkozik XD.
A vizsgaidőszakunk miatt kicsit lassabban ment a fejezet véglegesítése (amikor végre volt időm leülni, megírni 3-4 éjszaka alatt végeztem vele – ez több mint, általában-, de Niának is csak két tanulás között volt ideje foglalkozni a bétázással, sőt még ma is tartottunk egy utolsó 1 órás beszélgetést, hogy minden klappoljon a fejezetben). De végül elkészült, és szerintem megérte kivárni azt az egy hetet.
– Igen tulajdonképpen múlt hét hétfőn küldtem el Niának, de direkt nem szóltam nektek, mert tudtam, hogy nem lesz másnapra kész a javítás -.

Másodszorra meg, tegnap megtudtam az utolsó vizsgaeredményemet, vagyis hogy vége a vizsgaidőszakomnak, így kemény 1 hét pihim van a félév kezdetéig. (Ezt meg is ünnepeltem azzal, hogy majd 2 hónap olvasás megvonás után – a tankönyvek nem számítanak, azokat nem élvezem:D-, kiolvastam egy nap alatt a Vámpírakadémiát). DE ezzel hivatalosan is megkezdtem az utolsó félévemet a suliban! Ha isten is úgy akarja –és akarnia kell, különben seggbe rúgom-, júliusban már a kezemben lesz a diplomám! Jeee! Már csak egy féléven, egy szakdogán, két gyakorlaton és egy államvizsgán kell túljutnom:D

De nem csépelem tovább a szót, íme, a 20-dik fejezet!



Díszdobozok

Két szó. Rebecca Taylor. Csak tudnám, hogy Alice honnan tudta! Esküszöm ez a csaj jövőbelátó. Sápadt vállamról zúdult alá a háromszínű kék Rebecca Taylor vállpántos ruhám. A térdemig ért, és mit ne mondjak tényleg jól néztem ki benne. Pedig a hajam színe miatt általában piros vagy zöld ruhákat szoktam hordani. A tükröm előtt álltam is illegettem magam. A mellrészéig világoskék színű volt, a következő vékony csíkban babakék, majd a derekamtól csodás királykék színe volt a ruhámnak. Kicsit görögös beütése volt, de nekem nagyon tetszett.
- Jaj, vedd már át azt a csizmát, kérlek! – rimánkodott sokadszorra Jess. – Ehhez a csodás ruhához egy szép magas cipő dukálna, nem ez a barna fűzős csizma.
- Tetszeni fogok így neki? – kérdeztem a tükörtől.
- Nem! – jött a kegyetlen válasz Jesstől. – Ebben a csizmában biztos, hogy nem. Edward sikítva fog elrohanni, és meg sem áll LC karjaiig!
- Pfuj! – vágtam fancsali képet a tükör Jessnek.
- Ha meg akarod előzni ezt a tragédiát, vedd át a cipőd.
- Nem veszem át – fordultam most vele szembe. – Nekem így tetszik. Ettől leszek én, én. Ha Edward netalán elrohanna, te majd az útjába állsz.
Uh, igen, azt hiszem elfelejtettem elmondani, hogy jött a képbe Edward. Nos, miután túltettem magam a Maryvel való síros beszélgetésemen, beültem Jess mellé a kocsiba, és ahogy megbeszéltük elmentünk Port Angelesbe vásárolni. Az egyik üzletben találtam meg ezt a csodás ruhát, és a Jesst kiborító csizmát. Ezen kívül persze még sok egyéb más ruhaneműt is begyűjtöttem a shopping körút során, megspékelve egy-két könyvvel, cd-vel és dvd-vel. Hát, igen, ha elszalad az a bizonyos ló…
Na szóval, Jessnek nem meséltem el, se a levelet se a telefonbeszélgetést, persze észrevette a vöröslő szemeimet, de szerencsére nem erősködött. Cserébe duplán olyan kedves volt és mindenképp fel akart vidítani, aminek eredménye egy totál őrült Jessica Reesaer lett. Ahogy teltek az órák úgy engedtem fel én is, és már együtt bohóckodtunk az üzletekben. A hazafele vezető úton aztán leeresztettem. Megkértem inkább vigyen haza, legyen ez az est befejezése. Jól éreztük magunkat és szerettem volna, hogy ez legyen a vége. Éreztem, ha tovább kísértem a sorsot valami elromlik. És bár Jess az ajtómig kísért és sorakoztatta az érveket mégis miért ugorjunk be Jo-hoz, valahogy nem tudtam beadni a derekamat. Biztos a hetedik érzékem miatt. Mielőtt beléptem volna az ajtón, elkiáltotta magát;
- Jól van, jól van, te makacs öszvér! Azért menjünk Jo-hoz, mert ott vár az összes barátod, Edwarddal az élen, hogy a meglepetés buliban mindenki megünnepelhessen téged.
Ezen a ponton a hetedik érzékem, becsukta az ajtót és azt mondta; - Rendben, menjünk! Mire várunk még?
Bár én, a szakadt farmeromba is Edward elé vonultam volna, Jess felhívta a figyelmemet, hogy az új ruhámban nagyobb hatást tennék rá. Nem kellett kétszer mondania.
Így kerültem a tükör elé. Illegetve-billegetve magam.
- Jól van, akkor menjünk! Alex már biztos vár rám.
- Igen, Jess, biztos, hogy már mindenki vár téged – próbáltam ironizálni, de nem igazán vette a lapot.
- Aham, akkor indulhatunk végre hamupipőke? – nyomkodta a mobilját, oda sem figyelve rám.
- Igen, mehetünk!

Kézifék hang.
Upsz, azt hiszem megint elkalandoztam.
- Oké? – hallottam meg az ingerült kérdést.
- Oké! – mondtam, bár fogalmam sem volt, mibe egyeztem bele.
- Azt mondtam, hogy azért próbálj meglepődni!
- Jah, oké – egyeztem bele ismét.
Mikor kiszálltunk a kocsiból, hirtelen elhallgatott a zene és zsivaj a JO’s pubban.
Jess ment elől, és így megvédett egy jó adag konfettitől, mikor beléptünk a pub bejáratán.
- Boldog születésnapot, Bella! – kiáltották a barátaim, Jo, a tulaj saját magáról nevezte el a helyet, és még az ott lézengő vendégek is.
Én próbáltam meglepődést színlelni, de a közelébe sem értem az igazi reakciómnak. Most nem akadtam meg a küszöbben és nem zuhantam senki karjába sem. De mosolyogtam és olyanokat mondtam, hogy; - Oh! és, hogy – Jaj, istenem!
De úgy gondoltam senki nem vette észre a béna alakításomat, mert mindenki mosolygott tovább és kézről kézre jártam a puszilgatásban. Mikor Edward karjaiba kerültem át, homlokon csókolt majd belesuttogott a fülembe;
- Irtó rossz színész vagy.
Na, ennyit az alakításomról.
- Mond csak miért pont most kotyogta ki neked Jess a bulit, mikor hetek óta tervezte, és mindenkit életveszélyesen megfenyegetett, hogy senki ne merjen elmondani neked semmit?
- Nem akartam eljönni – mondtam meg egyszerűen az igazat.
- De butus vagy – ölelt át ismét.
- Bells – vetült rám egy hatalmas árnyék, mellyel egy mély öblös hang társult.
Felnéztem és Jensent pillantottam meg.
- Jensen! – kiáltottam ostobán.
Kibontakoztam Edward karjaiból és vártam, hogy mond-e még valamit.
- Bocsáss meg nekem!
Felhúzott szemöldökömet leeresztettem és rosszalló tekintetem is kisimult.
- Idióta voltam. Ne haragudj, hogy kerültelek.
Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak. Ezért a b verziót választottam és csendben maradtam.
Először csak idegesített Jensen viselkedése, de ma reggel nagyon megbántott. Nem akartam ilyen könnyen megbocsátani neki.
- Csak boldog születésnapot akartam kívánni! És hogy odaadjam neked ezt – ezzel átnyújtott egy tenyérnyi nagyságú zöld díszcsomagolással bekötött dobozt, boci szemekkel kísérve az egész hadműveletet. – Ez a tiéd.
Átvettem tőle a dobozt, és úgy forgattam, mint pár órával ezelőtt a levelet, hátha átlátok röntgensugár szemeimmel. Mint legutóbb ez most sem történt meg.
- Most mennem kell. Kötelesség tudod – nézett ekkor Edwardra. – Érezd jól magad!
Ekkor megfordult, hogy kisétálhasson az ajtón. Mielőtt ezt megtette volna, megfogtam hátulról a pólóját és visszahúztam magamhoz, hogy megöleljem.
- Köszönöm az ajándékot!
Jensen válaszul csak biccentett, majd lehajolt, hogy adjon egy puszit, de mikor rájött, hogy Edward fél perce se csókolt meg a homlokomon, ugyanott ahol ő akart, ezért inkább lejjebb hajtotta a fejét, hogy arcon csókolhasson.
Pont abban a percben, mikor Jensen kilépett az ajtón, valaki visszakapcsolta a zenegépet. Ez olyan benyomást kelltet bennem mintha egy film montázsos pillanatot éltem volna át.
A bárpult fölötti tévét is visszakapcsolták, bár hogy minek, nem tudnám megmondani, mert a zenétől nem lehetett hallani. Talán csak áramfogyasztásnak kellett. Szegény jegesmedvék.
- Gyere ünnepelt, menjünk át a zárolt szekcióba – nyomott a kezembe Jess egy színes üdítővel telt poharat. Gondolom valamilyen alkoholmentes koktél volt, mert Jo sosem engedte, hogy elblicceljük, a csak nagykorúak ihatnak alkohol szabályt.
A zárolt részleg, a pub négyzet alakú formájának, a bal oldalán található kiugró rész volt. Ez egy kisebb, szintén négyzet alakú helyiség volt, ahová begyömöszöltük magunkat.
Mielőtt leültem volna, a Jess által mutatott helyre a hatalmas asztalhoz, Alice ugrott oda hozzám.
- Mondtam én, hogy a kék ruha a befutó. Így élőben sokkal jobb.
- Oké, Alice! Köszi a tippet, de elmondanád honnan tudtad, hogy ma veszek egy kék ruhát, amiben megjelenek ma a sunyi meglepetés bulin?
Alice mosolyogva nézett rám, és már-már azt hittem minden magyarázat nélkül otthagy, amikor állhatatosan nem-mel válaszolt és úgy hagyott ott.
Tehetetlenségemben fújtattam egy nagyot és lezöttyentem a székre.
- Alice mindenkire ilyen hatással van. Nagyon kicsi és nagyon idegesítő.
- Még rád is? – mosolyogtam Edwardra.
- Főleg rám!
- Na és – szegeztem neki a kérdést –, hogy van az, hogy nappal lógunk a suliból, este pedig pubokba járunk?
- Úgy, hogy néha az embernek fontosabb dolga van, mint, hogy az iskolapadban üljön.
- Szerintem minden dolog fontosabb, mint az iskolapadban ülés, de mi volt a te indokod?
- Hát…ez – toltak elém ma már harmadszorra egy díszcsomagolású dobozkát. – Az ajándékod – fűzte hozzá Edward, hogyha esetleg nem értettem volna a célzást.
- Hé, ez csalás haver –szólt közbe Max –, úgy volt, hogy azon az asztalon gyűjtjük össze Bella ajándékait - mutatott a velünk szembeni kis asztalra a sarokban. - Nincs egyéni plusz puszi.
- Bocs, haver – ejtette ki elhúzva Edward a havert –, de mint, hogy mostanság nem igazán tartom be a szabályokat, gondoltam egy ide vagy oda, már igazán nem számít.
- A francba, hogy én erre nem gondoltam – sündörgött tovább Max, Jess felé. Gondolom azért, hogy bemárthassa Edwardot a csalásért.
- Nem nyitod ki? – fordult vissza hozzám Edward.
Így én is visszatértem az ajándékom kinézetének boncolgatásához. Bár ez a mai nap harmadik díszdobozkája, ez jóval nagyobb volt, mint a másik kettő. Ha alaposan meggondolom, reggel óta javul a tendencia, egyre nagyobbak lettek az ajándékcsomagok. Igazából kíváncsi voltam ki lesz az a sült bolond, aki a nagydoboz – kisdoboz játékkal előáll ma nekem. Úgy döntöttem, neki veselkedem a csomagolásnak, hogy ha isten is úgy akarja, Edwardot kizárhassam ebből az idegőrlő ajándékozási szokások hívő sorából.
Először leszedtem róla a hatalmas masnit. Majd a csomag alját kezdtem el feltépni, hogy ne szakítsam szét a csomagolópapírt, amely vörös rózsákat ábrázolt. Miután a dobozt megszabadítottam a csomagolásától, vártam egy szusszanásnyi időt mielőtt leemeltem a tetejét.
Egy gyönyörűen megmunkált antik zenélő doboz volt benne. Kiemeltem a papírok közül és felnyitottam a tetejét. Csajkovszkij Diótörő-szvit kompozíciója csendült fel, majd kibontakozott egy porcelán balerina.
- Ez gyönyörű Edward! – mondtam ámulattal. És ugyan ebben a pillanatban felé hajoltam és egy gyors csókot nyomtam a szájára.
- Ezek szerint tetszik – konstatálta Edward.
- Oh, igen nagyon – mosolyogtam rá.
- Oh, igen! Nagyon szép csecsebecsét kaptál Edwardtól, de talán elvegyülhetnél velünk, pornéppel is – ugrott oda hozzánk Jess.
- Igen, Bella, gyere, táncolj velünk- fogta meg az egyik kezem Ashley, a másikat pedig Max, hogy megmutassák Jess felszólítását támogatják.
Már felhúztak az asztaltól, amikor odaszóltam Edwardnak, hogy nem sokára visszajövök.



*


Hajnalig mulattunk. Az est legnagyobb részében a táncparketten roptuk Jess-szel. A legtöbben nem voltak valami strapabírók egy idő után mindannyian kidőltek, folyamatosan váltották egymást. Főleg Alice-en lepődtem meg, tőle többet vártam, de ő sem viselte túl jól a táncmaratont. Bár az én születésnapomat ünnepeltük mégsem én voltam az est fénypontja. Hanem Ashley és Max. Ugyanis ott a táncparkett közepén egymás karjaiba omlottak és hosszú csókcsatát vívtak. Nem sokkal később már hűlt helyüket se találtuk. A legtöbb vendég éjfél és hajnali egy körül hazasomfordálódtak. A mi csapatunk is kezdett bomlani. Hajnali fél4-kor már csak mi, a kemény mag maradt; Jessica és Alex, Alice, Edward és én. Már épp szedelőzködtünk, én Jo-tól búcsúzkodtam és megköszöntem a plusz nyitvatartási időt, mikor Haylie, a pincérnő, lekapcsolta a zenegépet, és a hirtelen jött csendben, a még mindig sugárzást adó tévé, magára vonta a figyelmünket. Minthogy a zene már nem szólt, az egész helyiséget bejárta a tévében elhangzottak;
„ Egyelőre eredménytelen a rendőri nyomozás. Se tettes, se gyanúsított. Azonban az áldozatok és a kérdések száma nő. Az biztos, hogy Salt Lake Cityben ez volt a 3-dik ilyen esett. Fiatalok csoportját támadták meg, zárt vagy elszigetelt helyen, és különösen kegyetlen mészárlással végeztek velük. A nyomozók számára egy valami világossá vált nem ez volt az első esett. Pár hónapja Tucson-ban és Phoenix-ben is történtek hasonló gyilkosságok. Az biztos, hogy a tettesek észak felé haladnak. A rendőrök még további hasonló esetek után kutatnak. Még nem sikerült kideríteni mi áll a gyilkosságok hátterében, de a rendőrök egyre több egység bevetésével dolgoznak az ügyön, hogy biztonságban tartsák Amerika utcáit. Sarah Smith riportját hallották. És most kapcsoljuk Jack Rossum-ot, New Yorkból!”
Fejbekólintó végszó volt ez az estének. Sokáig meredtem a tévére és az elhangzottakra gondoltam. Fiatal társaság. Zárt hely. Kegyetlen gyilkosság. Észak.
- Bella, jól vagy?
Rezzentem össze Edward szavaira.
- Igen, persze – intéztem a szavaimat Edwardhoz. – Indulhatunk skacok?
Edward és Alex segített kihordani az ajándékokat az autóhoz. Mikor végeztünk – na, jó végeztek- vele, elbúcsúztunk egymástól. Vagyis Jess Alextől, én pedig Edwardtól és persze Alice-ről sem feledkeztem meg. Bevágtuk magunkat Jess kocsijába és La Pushig üvöltöttük a rádiót, hogy el ne aludjunk a volánnál. A házunkhoz érve nehezen kikászálódtam a kocsiból és a hátsó ülésen heverő ajándékokat és bejárati ajtót nézegettem felváltva. Végül Jesshez fordultam.
- Nem alszol itt?
- De! – vágta rá határozottan.
Már a lépcsőn másztunk, mikor Jessnek eszébe jutottak az ajándékok.
- Mi lesz az ajándékokkal?
- Majd holnap kipakoljuk őket. Vagyis, izé, ma, csak kicsit később.
- Aha, kicsit később. Úgy délután 4 körül.
- Ühüm – válaszoltam, majd bezuhantunk az ágyba.

2009. december 20., vasárnap

Like A Shooting Star - 19. fejezet

A levél

- Mi van este? – kérdeztem enyhe hisztérikus kicsengéssel a hangomban. – Milyen esti programnak örül Alice? Edward? Edward!
- Boldog szülinapot, Bella! – harsant fel a köszöntés, egy kiáltással a hátam mögül.
Meglepődésemnek nem is tudtam volna jobban hangot adni, mint ahogy azt tettem. Ijedtemben megbotlottam a küszöbben és beestem az ajtón egyenesen Max ölelő karjaiba;
- Boldog születésed napját, B! –szorongatott meg az ölelésében.
- A 17-es bűvös szám – kerültem most át Jess karjaiba.
- Isten éltessen, Bella! – puszilt meg Alex.
Mosolyok, bókok és jókívánságok koccantak össze a körülöttem álló körben, melyet a barátaim alkottak. Mindannyian itt voltak, még azok is, akiknek a suli másik végében álló épületében kezdődnek meg másodperceken belül az órájuk. Ami biztos késést eredményez, ami pedig büntetőmunkát von maga után. Erre Mr. Zappato, a történelem tanárom, is volt szíves felhívni a figyelmünket, mikor be akart volna lépni a tanterembe, hogy egy újabb hosszú diskurzusba kezdjen az első világháborúról, de a körgyűrűm miatt, ezt nem tudta megtenni.
A „kiözönlés” után Jess és én elfoglaltuk a szokott helyünket, miközben Mr. Zappato az íróasztalra fektette az aktatáskáját és az asztalnak dőlve várta, hogy figyelmünk csakis ráirányuljon. Mikor ez megtörtént, felém fordult és így szólt;
- Boldog születésnapot kívánok, Isabella! Biztos vagyok benne, hogy még lesz elég ideje megünnepelni ezt a jeles napot a barátaival, de ha kérhetem, lássunk hozzá a mai órára szánt anyaghoz.
- Igen, Mr. Zappato! – válaszoltam gyorsan szemlesütve, hogy mutassak egy kis megbánást. – És köszönöm! – mosolyogtam hálásan.

Az ebédlő közepén álltam körbe-körbe forgolódva, szememmel csak egyetlen embert keresve, aki képes volt újra megdobogtatni a szívemet. De a nap eleje óta nem láttam. Mr. Zappato betoppanása után, mikor mindenki kiviharzott szem elől veszítettem Edwardot. Azt hittem az óra végén várni fog a termünk előtt, ahogy azt mostanság mindig is tette. De nem így történt, ezért pörögtem a saját tengelyem körül, Edward után kutatva.
- Gyere, te, mielőtt balerinává avanzsálod magad! – karolt belém Alice, majd elkezdett húzni az asztaluk felé. – Ne izgulj, nem veszett el, csak el kellett mennie, hogy elintézzen valamit.
Elszégyelltem magam a viselkedésem miatt. Edwarddal még csak nem is járok hivatalosan, de úgy tettem, mint valami 17. századbeli gyámoltalan nő, aki mellől, ha lelép az férjúra, összedől a világ. Egy kicsi lány, a nagyvilágban. Mintha bármi bekebelezhetne.
És ekkor ugrott be, hogy mégsem vagyok teljesen fogyatékos, hiszen ha történetesen nem a szomszédom a vérfarkasok alfája, akár már meg is történhetett volna egy hasonló esett. Ha nem is bekebelezés, de a megevés veszélye még fennhálhat.
- Tudod, mit Alice? Igazad van. Vissza kellene változnom egy kicsit a begubózott Isabellának, aki voltam. Talán ma inkább Jessékkel eszem. Úgyis úgy integet, hogy szinte bármelyik pillanatban kieshet a székéből.
- Rendben van. Úgysem volt biztos, hogy Emmett minden poénját kivédtem volna, amit neked mondott volna a születésnapod alkalmából.
Elfehéredtem, ahogy belegondoltam különböző „vicces” beszólások áldozatává válok, Emmett jóvoltából.
- De a nap végén találkozzunk, jó!? Beszélnünk kellene arról, hogy miben jössz este… - fűzte még mondandójához Alice.
De mielőtt annyit mondhattam volna, hogy fapapucs, már el is tűnt a szemem elől, és arra eszméltem, hogy Jasper karjaiba fonódik.
Odabaktattam Jessékhez, majd a bal oldalán hagyott üres székre telepedtem.
- Na, most hogy kegyeskedtél jelenléteddel megtisztelni minket, megosztanám veled a tervem.
- Hallgatlak, Jess!
- Arra gondoltam, hogy egy nagy vásárlással megünnepelhetnénk a szülinapodat, aztán miután belebújtunk az új rucinkba, levezetésként beugorhatnánk Jo-hoz, iszogatnánk, pletykálhatnánk, csak mi ketten csajok. Na, mit szólsz?
- Klassz, benne vagyok! – kapva kaptam az alkalmon. Több legyet üthetek egy csapásra. Ezzel a programmal finoman lerázhatom Alice-t, bármit is tervezett –vagy éppen nem tervezett -, és a további házibulis ünnepléseket is háríthatom. A ruhatáramra úgy is ráférne egy kis frissítés, és számomra tökéletesen megfelel, ha a legjobb barátnőmmel tölthetem el a születésnapomat. Csak semmi extra, ez az én mottóm. Az előző években is mindig csak plusz egy fővel töltöttem ezt a „jeles”napot. Gyerekkoromban, Ty, főleg különböző vurstlikba vitt, ahol az est vége felé az óriáskeréken „ragadtunk”, hogy minél tovább tartson a nap. Azután meg, miután szorosabbá vált a kapcsolatunk, azaz inkább romantikussá, vacsorázni vitt, majd az estet egy meglepetéssel zárta, vagy holdfényes hajókázással, vagy kivitt a sivatag közepére, ahol egy lesből figyeltük a kopár éjszakai életét. Ami főleg prérifarkasokból állt, de én imádtam, hogy ilyen lehetetlen dolgot talált ki számunkra.
- Helyes! – vigyorgott rám Jess. – Még el kell intéznem egy-két dolgot suli után, úgyhogy legyen az, hogy olyan 3 körül érted megyek, rendben?
Bólintottam, de azért nem bírtam ki csípős megjegyzés nélkül; - Hogy ma mindenki milyen elfoglalt! - de Jess csak tovább vigyorgott.

Edward a nap végére sem került elő – hogy ebben a családban mennyire tolerálják a lógást, el sem hiszem, hitetlenkedtem magamban -. Ellenben Alice nagyon is 3D-s térhatású volt. Így gyorsan kellett cselekednem, mikor feltűnt a színen. Még jó, hogy reggel melléjük parkoltam, bár már nem a megszokott ezüst Volvo állt mellettem, hanem egy hatalmas fekete dzsip.
- Hé, Alice! – vettem elő a legvidámabb, legártatlanabb hangomat, miközben megpróbáltam minél gyorsabban bepattanni a kocsimba. – Tudod, nekem most sietnem kell, otthon várnak, aztán jön értem Jess, átugrunk Port Angelesbe egy kis vásárolgatásra. De majd beszélünk…- hagytam nyitottan a mondatom, és szánt szándékkal úgy tettem, mintha egyáltalán nem hallottam volna meg a mai napon tett megjegyzéseit az estével kapcsolatban. Bár bűntudatom volt, hogy lerázom, kicsit megijesztett ezzel az állandó célozgatással.
- Rendben, csak annyit, hogy a kék ruhát vedd fel a barna bőr csizmával! Majd találkozunk, szia, Bella – köszönt el Alice, ugyanazzal a vidám természettel, amit már megszokhattam tőle.
Ezek szerint nem tapostam a lelkébe, az jó.
Már félúton voltam, a volán mögött ülve, mikor eszembe jutott, hogy nekem nincs is kék ruhám.

La Pushba érve megláttam a végzetem. Legalábbis a női praktikám végzetét mindenképpen. Ma bizony bedobom, amit kell, hogy véget vethessek ennek a macska-egér játéknak, döntöttem el.
- Jensen! – pattantam ki egyszerre a kocsiból, és kiáltottam oda neki, aminek a következménye egy majdnemorrabukás lett.
Reakciója nem váratott magára sokáig. Kitágult szemeivel rám fokuszált, majd sarkon fordult és nagy, öles léptekbe kezdett.
- Jensen! –nyüszítettem, mint egy kiskutya. – Ma van a születésnapom!
Ez hatott, megállt és visszafordult felém.
- Tényleg magamra hagynál ezen a napon? 17 lettem – húztam ki magam - már csak az R besorolású filmekre kell neked megvenned a jegyem – mosolyogtam rá.
Jackpot. Éreztem. Jensen szája szegletében megjelent egy kis vigyor, majd egyre szélesebb és szélesebb lett.
És akkor…
…elöntött a kétségbeesés.
Gábriel jelent meg az egyik ház mögül; - Jensen! –szólt az egyszerű, de velős kijelentés.
És a tett, amitől összeszorult a szívem. Jensen arcáról lehervadt a mosoly és láttam, hogy viaskodik magával. Jó néhány másodpercig álltam ott vele szemben, de ő nem mozdult felém. Így bevágtam magam a kocsiba és tovább hajtottam. Nem akartam látni, hogy a viaskodás végeztével előre vagy hátrább lépett volna.

- Szia, apu, mi újság?
Apám a konyhaasztalnál ült és a szokásos péntek délutáni kávézgatással és újság olvasással töltötte az idejét.
- Semmi, semmi – motyogta maga elé.
Felsóhajtottam, és „kibújtam” a hűtőből, ahová csak néhány pillanattal ezelőtt ástam be magam. Úgy látszik a napnak még nincs vége.
- Khm, nincs semmi, csak ez – tolt elém egy fehér borítékot. – Ez a levél neked jött.
Remegő kézzel nyúltam ki érte. Alaposan megtapogattam, körbeforgattam a kezeim között, mintha csak röntgenszemet növeszthetnék, hogy átlátóvá váljon számomra a levél, hogy megtudjam, ki akarom-e nyitni egyáltalán. Megnéztem a címzést, és lefagytam. A levél Phoenixből érkezett.
- Akarod, hogy együtt olvassuk el? Vagy, hogy veled legyek, míg elolvasod?
- Kösz, apu, de nem kell. Inkább egyedül tenném meg.
- Jól van, de szólj, ha kellek.
- Úgy lesz! – erőltettem magamra egy mosolyt.
Nem igazán emlékszem, hogy jutottam el a szobámig, de mire feleszméltem már a bordó ágytakarómon ültem, és a levelet hipnotizáltam.
Jó pár perc elteltével, végül feltéptem a borítékot és olvasni kezdtem;

Drága, Isabella!
Hosszú hónapok teltek már el utolsó beszélgetésünk óta. Tudom, hogy édesapád a te érdekedben kért meg rá, hogy ne telefonáljak többet, de nagyon hiányzol az én megtört szívemnek. Amikor ezt a levelet írom neked, már csak pár nap van hátra a születésnapodig. A 17-dik születésnapodig. Mindeközben elöntenek az emlékek. Rólad és Ty-ról, az én kisfiamról.
Emlékszem, amikor először citált oda elém, téged. Te 3 éves voltál, ő 5. Kézen fogva vezetett elém és így szólt; - Anya, ő Isabella, bántották a nagyobbak a homokozóban és nincs anyukája, aki megvédené. Ugye leszel neki is az anyukája?
És igen azóta is úgy tekintek rád, mintha a saját lányom lennél.
Emlékszem arra is mikor először mentettek el kettesben megünnepelni a születésnapodat. Napokig gondolkozott rajta, hova is vigyen téged. Aztán előállt az ötletével, hogy a nemrég nyílt vurstliba visz téged, de csak ketten mennétek. Persze először nagyon aggódtunk én is és édesapád is, hisz még túl fiatalnak gondoltunk titeket. De nem akartunk az utatokba állni, így beleegyeztünk Ty tervébe, persze titokban végig követtünk titeket, a céllövöldétől az óriáskerékig. Aztán következett az a pár szülinap, mikor már, mint barát és barátnő tettétek meg ezt az utat. Sajnos nem jutott belőle túl sok.
De nem elszomorítani szeretnélek, hanem sok boldogságot kívánni. Kívánom, hogy ez, a 17-dik születésnapod is boldogsággal és szeretettel teljen, és ismét rátalálj egy olyan helyre, barátra, szerelemre, ami boldoggá tesz, amit megérdemelsz.
Isten éltessen Isabella!
Ölel és csókol: Mary

A tollal írt levél kezdett elmaszatolódni. Addig a pillanatig nem is értettem miért, míg meg nem érintettem az arcom. Potyogtak a könnyeim. Hullattam őket egykori boldogságomért. Egykori szerelmemért.
És, oh, igen, Mary-ért is. Ő tényleg olyan volt nekem, mintha az anyukám lett volna. Mindig szeretettel fogadott, akkor is mikor az ő idejéből raboltam el magamnak Ty-t. Nagyon hiányzott nekem.
Jó pár hónapja annak, hogy utoljára hallottam a hangját. Először minden hét vasárnapján beszéltünk telefonon. Valamelyikünk mindig kereste a másikat. Aztán már csak minden második vasárnapján tettük ugyanezt. De az utolsó beszélgetésünk után, apám felhívta Maryt és megkérte ne telefonáljon többet, míg mi nem vesszük fel vele ismét a kapcsolatot. Kezdetben nagyon dühös voltam emiatt apámra, hogy az utolsó ember szeretetétől is meg akart fosztani, aki még megmaradt nekem. De aztán, ahogy teltek a napok és hetek megértettem miért tette. Ugyanis miután ide költöztem La Pushba egyre kevesebbszer álmodtam arról a szörnyű kimenetelű buliról. Azonban a Maryvel való telefonbeszélgetéseim után napokig rémálmaim voltak és újra nyugtalan és befelé fordulttá váltam. Miután felfüggesztettük a kapcsolatunkat, újra elindultam a gyógyulást vezető út felé.
Éppen ezért meg is lepődtem, hogy apám, átadta nekem ezt a levélkét. Talán úgy gondolja, már túl vagyok rajta. Talán úgy is tűnik, hiszen már eljárogatok otthonról az új barátaimmal, akik sokszor is telefonálnak ide, na és persze –bár apám ezt nem tudja- egy új fiú is felbukkant az életemben. De persze majd meglátjuk, mit hoz az éjszaka, ezután a levél után.
Bár ha szerencsém van, Jess-szel olyan későig kimaradok otthonról, hogy a fáradtságtól már csak bedőlők az ágyamba és álmatlanul telik az éjszakám. De szép is lenne!
Mindenestre az tudom, hogy nem akarom, hogy beszippantson a múlt, így összeszedtem magam felpattantam és bekapcsoltam a rádiót, ami a kedvenc zeneállomásomon állt. Fel szerettem volna hívni Maryt, de mielőtt ezt megtettem, átöltöztem, mert tudtam, ha a hívás utánra időzítem nem lesz rá időm, Jess pedig nem a türelméről híres. Az átöltözés annyiból állt, hogy átvettem a kedvenc fekete farmeromat –ugyanis szoknyában és harisnyában, sokkal macerásabb a ruhapróba- a piros pólómat magamon hagytam, majd a magas sarkú cipőmet is lecseréltem a fekete conversemre.
Eközben eszembe jutott mit mondott Alice arról, hogy a kék ruhámat vegyem fel este. De továbbra sem tűnt ésszerűnek, amit mondott. Minek vegyek fel ruhát vásárolgatásra – ez továbbra sem tűnt praktikusnak – ráadásul hiába kutattam át a szekrényemet, abban bizony nem volt kék ruha. De úgy döntöttem ezzel is felesleges lenne foglalkozni, úgyhogy vettem egy mély levegőt, amit aztán kifújtam. Majd felpattintottam a mobilomat és tárcsáztam Mary otthoni számát.